Tegnap belekóstoltunk a keleti tusfestészetbe. Ez igazából csak egy kicsi ízelítő volt ebből a nagyszabású, csodálatos műfajból, amelyet Kínában másfél évezrede gyakorolnak, Japánban pedig évezredes múltra tekint vissza. A tusfestészet legalább annyira a meditáció, az elmélyülés útja, mint amennyire művészet. Iskolai körülmények között nem is igazán tudunk olyan körülményeket teremteni, ahol a gyakorlatnak ezt a meditatív jellegét a maga teljességében megtapasztalhatnánk - nem beszélve arról, hogy a tapasztalás intenzitása maga is egy tanulási folyamat eredménye, azaz sok-sok gyakorlás szüksége ahhoz, hogy ténylegesen létrejöjjön a meditáció - mindamellett mégis megéreztünk valamit ebből a hatásból. A festés ugyanis megkívánja, hogy a figyelmünket összpontosítsuk (nem görcsös, hanem inkább egyfajta laza koncentráció ez) összehangoljuk a mozdulatainkat és elcsendesedjünk festés közben.
A tusfestésnek megvannak a maga technikai fogásai, és egy viszonylag szigorú sorrendje, amelyeket el kell sajátítanunk - a bambusz festése például négy egymást követő gesztusból áll - de ezek a szabályok egy olyan keretet adnak, amelyen belül jobban megnyílik a szabad alkotás tere, mintha bármit-bárhogy szeretnénk festeni. Ezt sokszor megtapasztaltunk már az alkotóműhelyben is, a legjobban működő feladataink mind ilyenek voltak. (Egyébként nem csak a műkedvelő, hanem a profi művészet is így működik: keretek közé szorítjuk az ábrázolást, mintegy radikálisan leszűkítve az ábrázolási lehetőségeket, de paradox módon ez nem megköti a kezünket, hanem dobbantóként működik, ez teszi lehetővé a szabad alkotást.)
Először a négy gesztust gyakoroltuk, egyszerű nyomtatópapírokon, - a levél volt a legnehezebb mindannyiunknak - aztán megpróbálkoztunk a komponálással, végül ugyanezt vékony japán rizspapíron is kipróbáltuk.
Remélem, nem kevertem össze a rajzaitok fotóit...
Katica festményei:
Lili festményei:
Olgi festményei:
Ági festményei:
Ezek pedig az én próbálkozásaim - csalok persze, mert én nem most először próbáltam, hanem harmadszor, de azért pontosan annyira tapasztalatlan voltam ebben a műfajban, mint a többiek, és ugyanannyira izgultam is:
Ami a hajszálvékony rizspapírt illeti: sokkal, sokkal nehezebb arra festeni, mint egy sima papírra! Amikor a mozdulatok, ecsetvonások gyakorlása után a szumi-e papírra merészkedik az ember, hirtelen megint a startmezőnél találja magát, mintha semmit sem tudna, annyira más terep. Hirtelen beszívja a tust, ami a papír anyagában tovább terjed, szétfut, a papír felpúposodik, nyúlik, hullámos lesz, és úgy érezzük, hogy a folyamatot egyáltalán nem tudjuk uralni. Ez egészen addig okoz problémát, amíg meg nem tanulunk számolni ezzel a "természeti jelenséggel", és be nem fogjuk a vitorlánkba a szelet. Azaz, amíg nem tanulunk meg építeni erre a tulajdonságra, hiszen, bár nagyobb munka, de sokkal magasabb rendű esztétikai minőség keletkezhet általa. Mutatok egy közeli képet: elképesztően finom tónusgazdag foltok jönnek létre, a szürke és fekete ezer árnyalata.
És sok-sok gyakorlás után az is kiderül, hogy a véletlen, az elemek véletlenszerű működése nem az ellenségünk, hanem a barátunk. A kerámia is ilyen, különösen a fatüzelésű kemencében kiégetett kerámia, amelynek ugyancsak a japánok a nagymesterei: teret adnak a föld, a víz, a levegő és a tűz munkájának, a kemencében kavargó és az edényekre rakódó hamunak - nem védekeznek ellene, hanem segítik, hogy kibontakozzék, ahogyan a természetben történik. Így jönnek létre a legszebb, megismételhetetlenül szép edények. Igaz, ennek a szépségnek a befogadása, meglátása éppúgy gyakorlatot igényel, mint az alkotás.





























































