E bejegyzésben a felnőtt alkotóműhely első, tájképes témájában készült alkotásokat mutatom be, az összeset, amelyek a három csoportban (1 gyöngyösi, 2 gyöngyöstarjáni) készültek.
A konkrét tájkép témánk a víz volt, de ez végülis mellékes, mert lehetett volna az őszi avar, vagy épp a lomb is, mert a lényeg nem is a téma, hanem az, hogy a metódushoz egy alkalmas tárgyat találjunk.
A téma-ötlet gyerekszakkörös előzményeiről itt lehet olvasni.
Az volt ugyanis a cél, hogy olyan módon hozzunk létre képet, ahogyan például a szövés vagy kötés során egy apró mozdulat ismétlésével, észrevétlenül egy egész felületet hozunk létre, és ha színes fonalakkal dolgoztunk, akkor ez a felület rendkívül izgalmas lesz.
Mi most először is színeket kevertünk, egy tíz színből álló palettát, aztán elkezdtük "beszőni" ezekkel a rendelkezésre álló teret - itt a vízfelszínt, majd a felette lévő eget - a valós tájakra, például a Balatonra emlékeztető látvány mintegy mellékesen jött létre! Ha csak azt mondom, fessük le a Balatont emlékezetből, itt van hozzá a tempera, az ecset és a papír, nem születtek volna ilyen érzékeny, sőt érzéki alkotások, amelyek esztétikai örömet okoznak!
Volt, aki megjegyezte, hogy sohasem gondolta volna, hogy ilyen szépet tud festeni...
A felnőtt alkotóműhely ugyanis olyan emberek számára jött létre, akik nem tanultak sohasem festeni, rajzolni, művészeti képzésben nem részesültek. Az volt az elképzelésem, tervem, hogy talán valahogyan a művészet, illetve az alkotás élményét megízlelhetővé tehetnénk azok számára is, akik még nincsenek beavatva ebbe a titokba, ebbe az örömbe - de anélkül, hogy "művészkedő" giccset hoznánk létre.
Nem, nincsenek művészi ambícióink, mi csak játszunk a színekkel, az ecsetvonásokkal, amelyekkel egy felületet képezünk, majdnemhogy mechanikus módon. A képzőművészet persze egy plusz szellemi tartalmat, és egzisztenciális motivációkat is feltételez, de a mű megalkotásának egyik fele ez esetben is a prózai technika, a kitartó munka, az önfeledt játék. Ehhez pedig nem kell művésznek lenni.
Élvezzük, hogy nyomot hagyunk a világ egy papírlapnyi szegletén, és ha a nyomokból összeáll valamiféle szépség is, akkor talán könnyebben elhisszük majd azt is, hogy a sok apró mozdulatunk, vagy akár a hétköznapok monoton erőfeszítései is kirajzolnak apránként egy olyan tájat, amelyben gyönyörűségünk telik, ha majd visszatekintünk rá az életünk végén.
Mindenki legalább két képet festett. Az elsőt a meghatározott metódus és az én javaslatom szerint, a másodikat viszont már teljesen saját elképzelések nyomán, az első kép festésének tapasztalatait, a technikai rutint felhasználva. A második festményeket mutatom először, mert ezek majdnem mindig jobbak voltak, mint az elsők, a gyakorló-képek (de mind gyönyörű lett!).
Ezek pedig (ha nagyon nem kevertem össze) amik első körben születtek:
A konkrét tájkép témánk a víz volt, de ez végülis mellékes, mert lehetett volna az őszi avar, vagy épp a lomb is, mert a lényeg nem is a téma, hanem az, hogy a metódushoz egy alkalmas tárgyat találjunk.
A téma-ötlet gyerekszakkörös előzményeiről itt lehet olvasni.
Az volt ugyanis a cél, hogy olyan módon hozzunk létre képet, ahogyan például a szövés vagy kötés során egy apró mozdulat ismétlésével, észrevétlenül egy egész felületet hozunk létre, és ha színes fonalakkal dolgoztunk, akkor ez a felület rendkívül izgalmas lesz.
Mi most először is színeket kevertünk, egy tíz színből álló palettát, aztán elkezdtük "beszőni" ezekkel a rendelkezésre álló teret - itt a vízfelszínt, majd a felette lévő eget - a valós tájakra, például a Balatonra emlékeztető látvány mintegy mellékesen jött létre! Ha csak azt mondom, fessük le a Balatont emlékezetből, itt van hozzá a tempera, az ecset és a papír, nem születtek volna ilyen érzékeny, sőt érzéki alkotások, amelyek esztétikai örömet okoznak!
Volt, aki megjegyezte, hogy sohasem gondolta volna, hogy ilyen szépet tud festeni...
A felnőtt alkotóműhely ugyanis olyan emberek számára jött létre, akik nem tanultak sohasem festeni, rajzolni, művészeti képzésben nem részesültek. Az volt az elképzelésem, tervem, hogy talán valahogyan a művészet, illetve az alkotás élményét megízlelhetővé tehetnénk azok számára is, akik még nincsenek beavatva ebbe a titokba, ebbe az örömbe - de anélkül, hogy "művészkedő" giccset hoznánk létre.
Nem, nincsenek művészi ambícióink, mi csak játszunk a színekkel, az ecsetvonásokkal, amelyekkel egy felületet képezünk, majdnemhogy mechanikus módon. A képzőművészet persze egy plusz szellemi tartalmat, és egzisztenciális motivációkat is feltételez, de a mű megalkotásának egyik fele ez esetben is a prózai technika, a kitartó munka, az önfeledt játék. Ehhez pedig nem kell művésznek lenni.
Élvezzük, hogy nyomot hagyunk a világ egy papírlapnyi szegletén, és ha a nyomokból összeáll valamiféle szépség is, akkor talán könnyebben elhisszük majd azt is, hogy a sok apró mozdulatunk, vagy akár a hétköznapok monoton erőfeszítései is kirajzolnak apránként egy olyan tájat, amelyben gyönyörűségünk telik, ha majd visszatekintünk rá az életünk végén.
Mindenki legalább két képet festett. Az elsőt a meghatározott metódus és az én javaslatom szerint, a másodikat viszont már teljesen saját elképzelések nyomán, az első kép festésének tapasztalatait, a technikai rutint felhasználva. A második festményeket mutatom először, mert ezek majdnem mindig jobbak voltak, mint az elsők, a gyakorló-képek (de mind gyönyörű lett!).
Ezek pedig (ha nagyon nem kevertem össze) amik első körben születtek:
